A költségosztás eszközei és módszerei

Előző számunkban példákon keresztül láttuk, hogya fűtési költségelosztás számos bonyodalom mal jár:

Az előzőekben többször emlegettük az OMH hiteles hőfogyasztásmérőket. Ezek lényegében a fűtővíz hőtartalom-változását mérik az idő függvényében, és összegzik azt.

A képlet közismert:

Q = ∫ m*c*(t_e-t_v)*δΤ ≈ ∑m*c*(t_e-t_v)*ΔΤ

Q az időtartamra jutó energia
m a fűtővíz tömegárama
c a fűtővíz fajhője
(t_e-t_v) a víz lehűlése a mért körön
ΔΤ mérés ideje kellően kis egységekben

Ezt viszonylag nagy pontossággal mérik, bár az előzőekben láttunk példát a hibás működésre, mérésre is. Különösen kis vízmennyiségeknél és kis hőmérsékletkülönbségeknél romlik a mérés pontossága.

A mechanikus mérők érzékenyek a lerakodásra, illetve a kopásra. A modern ultrahangos mérők ebből a szempontból kiválóak. Nagy hátrányuk az, hogy önálló fűtési csőhálózatot kell fogyasztói egységekként kialakítani. Új rendszereknél ez könnyen és jól megvalósítható, de meglévőknél lényegében nem alkalmazhatóak.

Ha fogyasztói egységenként nem alakíthatóak ki a fűtési körök, vagy már ilyenek az adottságok, akkor a fűtőtestre helyezett költség osztó készüléket alkalmazhatunk. Ezek mérési elve is korrekt. A fűtőtest teljesítményét nemcsak az előzőekben emlegetett hőtartalom-változással fejezhetjük ki, hanem a fűtőtest hőátbocsátásával jellemezhető hőáramával. Ez a hőcserélőkre felírt képlet szerint:

Q = ∫ A*k*Δt_k*δΤ ≈ a*∑Δt_kⁿ*ΔΤ

a az egyes fűtőtestek teljesítmény együtthatója
Δt_k a fűtőtest közepes hőmérsékletkülönbsége
n teljesítmény kitevő

Az a minden egyes fűtőtest fajtára és méretre más és más, de a fűtőtest szabványos (katalógusokból ismert) teljesítményéből könnyen számítható. A számításhoz szükség van az n kitevőre is, de ezt a hiteles gyártók megadják katalógusukban.

A mérés a közepes hőmérsékletkülönbség idő szerinti összegzését jelenti. Ez tehát elméletileg teljesen megalapozott módszer. A gondok abból adódnak, hogy egyrészt a csövek és egyéb fűtési elemek hőleadása nincs mérve. Másrészt a közepes hőmérsékletkülönbség mérése nem egyszerű. A hőleadás legpontosabban a logaritmikus közepessei írható Ie. Ezt egyszerűen mérni nem lehet. A tömegáram csökkenésével, vagyis a fűtés helyi szabályozásával, a hőmérsékletváltozás a felületen nem arányosan történik.

Ha mérni szeretnénk ezt a hőmérsékletelosztást, igen sok ponton kellene mérni a hőmérsékletet, melyre adott célnál nincs lehetőség. A gyakorlatban nagyon leegyszerűsített módszerekre szorítkozhatunk. Azok közül talán legelső a párologtatós költségosztó, mellyel előző számunkban már részben foglalkoztunk. Röviden: a párolgási sebesség arányos a párolgó folyadék hőmérsékletével, így az elpárolgott folyadék mennyisége az összegzett hőmérséklettel, vagyis a leadott hőmennyiséggel arányos. Láttuk, hogy a költségosztó és a fűtőtest egy adott pontja között is van hőmérsékletesés, mely tovább rontja a mérés pontosságát.

Az elektronikus költség osztók pontosabban mérik a közepes hőmérsékletkülönbségét. Az egyérzékelős az adott felületi pontban, a kétérzékelős az adott felületi pontban, valamint a "helyiség hőmérsékletet" méri, míg a háromérzékelős a fűtővíz belépő-, a kilépő- és a helyiség hőmérsékletét méri és összegzi. Ez utóbbi lehetőséget ad a logaritmusos közép számítására, de meglehetősen bonyolult és drága eszköz.

A gyakorlatban a párologtatós készülék alkalmazása egyre inkább háttérbe szorul. Jelenleg elsősorban a kétérzékelőst alkalmazzák, mely tehát számtani átlag elvén mér, és a helyiség hőmérsékletet is a fűtőtestre szerelt készülékben méri, jól-rosszul.

A költségosztó készülékekre van érvényes Európa Szabvány, nevezetesen az MSZ EN 834 és MSZ EN 835. Ezek az elektronikus és a párologtatós készülékekkel foglalkoznak, a költségosztás módszerével nem. Az alkalmazás egyik feltétele az, hogya fűtési rendszer és a fűtőtestek hidrodinamikailog be legyenek szabályozva. A költségosztás ebből a helyzetből indul. A beszabályozatlanság az amúgy is számos hibával járó mérést teljesen elfogadhatatlanná teszi. Az említett szabványokban a költség osztók alkalmazásának számos feltételét szabályozzák. Ezt mutatja az 1. melléklet.

1. Melléklet: A fűtési költségosztók ajánlott felhasználási területei

Jelmagyarázat:

HKVV - elpárologtatós elven működő költségosztók, HKVE - elektronikus költségosztók, (+) - alkalmas, (-) - alkalmatlan.

1. Az "a" és "b" követelményeket teljesíteni kell.
2. tm,A - a fűtőközeg átlagos tervezési hőmérséklete a fűtőtesten.; Δt_A - az egycsöves felszálló tervezési hőfoklépcsője. tv,A - a fűtőberendezés tervezési előremenő hőmérséklete.
3. "A" osztály: a kijelzési arány < 12 vagy a névleges elpárologtatás < 60 mm.
   "B" osztály: a kijelzési arány ≥ 12 és a mérőfolyadék viztartalma ≤ 4% és a névleges elpárologtatás ≥ 60 mm.
4. Komp - kompakt készülékek, FF - osztott (távérzékelős) fűtőtest-érzékelős készülékek.
5. Figyelembe kell venni a készülékspecifikus alsó alkalmazási hőmérséklethatárt.
6. Figyelembe kell venni a készülékspecifikus felső alkalmazási hőmérséklethatárt.
7. K₁ alkalmazható.

Ezek közül az egycsövesekre és az alacsony hőmérsékletű fűtési rendszerekre szabott korlátokat kell kiemelni.

Felmerül a kérdés, milyen legyen a költség osztás módszere?

A kérdésre nehéz választ adni. Az alapkövetelmény a korábbiakban már szerepelt: az érintetteknek el kell fogadni a költségeket, valamint energia-megtakarítást eredményezzen az egész rendszerre nézve.

Az előző számunkban láttuk, hogy igen sokféle számítási eljárás dolgozható ki. A közismert és hagyományos átalánydíjas módszertől kezdve a tisztán fogyasztásarányos elszámoláson keresztül, a tényleges költségeredeten alapuló számításig megismertünk néhány változatot. E felsoroltak egyike sem tekinthető megfelelőnek. Az átalánydq egyszerű, de a tényleges fogyasztást nem veszi figyelembe, így takarékosságra nem ösztönöz. A költségeredeten alapuló módszer, melyet az előzőekben röviden érintettünk, hasonlóan igen magas, kb. 80% alapdíjat és 20% fogyasztásarányos hődíjat eredményez. A gyakorlatban gyakran alkalmazott tisztán fogyasztáson alapuló hődíjas elszámolás igen szélsőséges költségarányokat eredményez és ezért sokak számára elfogadhatatlan.

A fő kérdés tehát mindkét esetben az, hogy hogyan osszuk fel az egészet részekre. A tanúsítás tehát csak akkor lehet szakszerű, ha az egész épületre elkészül.

II. Melléklet:
A költségek felosztásának svájci mintája

Mindenképpen célszerű nemzetközi tapasztalatokat felhasználni, hiszen a legtöbb országban bevált módszereket alkalmaznak. Példaként ezek közül a régóta általunk is oktatott ún. svájci módszert mutatjuk be (lásd II. melléklet). Ennek lényege, hogy az összköltséget mindig állandó és fogyasztásarányos részre kell bontani. A mellékletben látható arányokon lehet változtatni. Például a HMV-költséget lehet esetleg a nyári fogyasztásból számolni, figyelembe véve azt, hogya nyári hónapokban kisebb a melegvízfogyasztás és kisebb a melegítés hőmérsékletkülönbsége. Javasolható, hogy télen a HMV fogyasztás 10-15%-kal magasabb legyen a nyárinál. Előfordulhat az is, hogy hiteles mérőkkel mérik a vízfogyasztást, de ne felejtsük el, hogy ez is egyfajta költségosztást jelent. Az összes energiafogyasztás mért eredménye jobban felhasználható távfűtésnél, illetve gázkazánoknál akkor, ha nincs egyéb gázfogyasztó. A HMV-fogyasztásnál is célszerű egy 30%-os alapdíjból kiindulni akkor is, ha nincs közös méretlen fogyasztás.

III. Melléklet: Példa az épületrészek fajlagos hőveszteségére

Az épületen belül sok országban (de nem mindenütt) az elhelyezkedés miatt korrekciót alkalmaznak. Ezt tapasztalati úton teszik. A IV. melléklet egy javasolt korrekciós változatot mutat be. Ez viszonylag egyszerűen alkalmazható, és talán a lakók számára is szemléletes.

IV. Melléklet Elhelyezkedés miatt alkalmazott korrekció

Megjegyzések:

• A felsorolt korrekciók az egyes helyiségekre vonatkoznak, és nem az egész lakásra.
• Amennyiben egy helyiségre a felsoroltak közül többféle definíció is illik, a mellettük feltűntetett korrekciók összeadódnak.

Az épületenergetikai rendelet néhány jellegzetessége

Két és fél éves csúszással megjelent a 176/2008. (VI. 30.) Korm. rendelet az épületek energetikai jellemzőinek tanúsításáról. A szakma már nagyon várta, legalább ezer kolléga vett részt azokon a tanfolyamokon, amelyek elvégzésével reménykedtek, hogy megszerzik a tanúsításhoz szükséges jogosultságot. Az első csalódás akkor jelentkezett, amikor megjelent a 104/2006. (IV.28.) rendelet, mely külön vizsgát ír elő. Ezután még két évet kellett várni, s lám megnyílt a lehetőség. Az új rendelet természetesen kéri a sajátságos vizsgát. De mi lesz a tananyag? Nyilván a rendelet tartalmi része. Mit is találunk benne? Számos olyan részletet, mely szakmai körökben megütközést és értetlenséget okozott. Aki végig akarja olvasni ezt cikket, az olvassa el interneten a fenti rendeletszám segítségével a jelenlegi jogi helyzetet. De feltétlenül érdemes megnézni a Magyar Mérnöki Kamara internetes honlapját is, ahol a vizsgával kapcsolatos információk megtalálhatóak. Időközben a vizsgák folynak, 300-400 fő szerezte meg a szakértői jogosultságot.

A 7/2006 (V.24.) TNM rendelet tartalmazza azt a számítási eljárást, melyet a tervezőknek be kell tartania. E rendelet szakmai részének megalkotója, dr. Zöld András professzor, a szakma véleményének figyelembevételével kidolqozta a tanúsítás szakmai módszerét is. Ennek szerves része a 7/2006. rendelet. Lényege az, hogy az épületről ad minősítést. Ebből kiindulva az új rendelet számos kérdést vet fel.

Az első az, hogy valószínűleg az EU illetékes bizottságának elfogadásra is kiküldött rendelet megalkotói nem értik az alapokat jelentő 2002/91 EK irányelv lényegét. Az. irányelv alapszelleme az, hogy mindnyájunk jövője szempontjából az épületeknél is csökkenteni kell az energiafelhasználást, ilIetve a felhasznált energia egyre inkább a megújuló és az alternatív energiaforrásokból származzék. Ezt az irányelvet, direktívát nálunk még kevesen érzik magukénak.

Az új rendelet, sokunk véleménye szerint tévútra csúszott. Az EU direktíva épületekre vonatkozik. Minden részében az épületet szerves egységnek tekinti, és az épületekkel kapcsolatban fogalmaz követelményeket, elvárásokat stb. A már életbe lépett 7/2006 (V.24.) TNM rendelet ezt a szellemiséget jól képviseli. A meglévő, ill. újonnan elkészült épületek energiatanúsításában azonban túlzott hangsúlyt kapott az épületrész, vagyis az egyes lakás. Az épületek energiatanúsítását csak az épület egészére lehet elvégezni. Ugyanakkor felmerült az igény arra, hogy az egyes lakást is értékeljük. Ez különös szerepet kaphat a sokat vitatott ingatlanadó kapcsán is, de ismereteim szerint a jelenlegi tervezetekben nem szerepel az épület energetikai értéke.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy az épületrészt nem lehet épületenergetikailag értékelni, minősíteni. A megoldást abban látom, hogy tanúsítsuk az épületet az EU direktíva szellemében. Ennek alapján az egyes lakásokra adjunk részértékelést, mely azonban már nem épületenergetikai tanúsítás. Gyakorlatiasan szólva, például egy 216 lakásos panelház esetében végezzük el a tanúsítást, jól kidolgozott módszer szerint. Ennek szakértői díja nem lehet több, mint mondjuk 216 000 Ft. Szakszerűen csak ezután és az épületértékelés alapján lehet elkészíteni a lakások minősítését. Ebben az esetben az egy lakásra jutó költség mindössze 1000 Ft, és nincs szükség arra a lehetetlen módszerre, mellyel a rendelet szerint kell elvégezni két óra alatt, mondjuk 11 000 Ft-ért a lakásminősítést. Ez így szakmailag korrekt és anyagilag is figyelemre méltó. Mellesleg a legnagyobb vitát a rendeletben rögzített szigorú díjszabás okozta.

Ez alaptalan, mert véleményem szerint egy lakást nem lehet tanúsítani, mivel a részt csak az egészből lehet megállapítani. Ha viszont a többlakásos épületre elkészül a tanúsítás, akkor annak kell tartalmaznia a lakás (épületrész) értékelését, és nem a tanúsítását.

Egyébként a rendeletben szereplő számlás módszer szakmailag megalapozatlan. Egyrészt az eljárás módszerére még utalás sincs, másrészt a fogyasztási számlát a felhasználók (lakók) szokásai nagymértékben befolyásolhatják. így az épületről nagyon torz képet kaphatunk. A fűtési költségosztás Magyarországon jogilag teljesen rendezetlen. Számos példa bizonyítja ennek elfogadhatatlanságát, ha ezt most beemeljük a tanúsításba, akkor a rendelet jogtalanságra kényszerít. A számla alapján olyan tanúsítást kapunk, mely sehová nem vezet, inkább csak zavarokat okoz.

Megjegyzem, hogy az energetikai értékelés jelentősen emelheti egy lakás értékét, ha az jó kategóriába került. A jó hővédelemmel rendelkező lakásoknál kifejezetten előnyös az értékelés a tulajdonos számára. A korszerűtlen és eredetileg állami tulajdonú lakásoknál állami támogatást lehetne adni, például az épület tanúsításánál. Ezt a tipikus előfordulások miatt igen nyomott áron is el lehetne végeztetni.

A költségosztás és a tanúsítás kapcsolódása

Az épületek energetikai tanúsítására jól kidolgozott számítási módszert ismerünk, de az épületrészek (lakásók) esetében tanácstalanok vagyunk. Mint említettük a 176/2008 rendelet nem tartalmaz eljárást, csak emleget számítási módszert.

Lakóházaknál célszerű lenne a fűtési költségosztási eljárást alkalmazni az egyes lakások értékelésére. Lakásoknál az éves energiafelhasználás döntően fűtésre és használati melegvíz-előállításra fordítódik. A fűtési részt lehetne a költség osztás módszerével meghatározni. Az adottságok megvannak. Az épületre jellemző a helységek, lakások hőszükséglete. Ezt lehetne számítani, gyakran az eredeti tervek rendelkezésre állnak, de meghatározható a fűtőtestek nagyságából is. Ha tehát megállapítottuk az épületre a fajlagos éves fűtési energia igényt, akkor a helyiségek hővesztesége alapján a lakásokra bontott értékelés elvégezhető.

Ha netán a számlás módszer megmaradna (melyet szakmailag nem tartunk jónak), akkor az éves felhasználásból a fűtési költség osztó készülékek segítségével az előzőekben leírtakhoz hasonlóan az értékelést elvégezhetjük. Amennyiben nem alkalmazunk az épületben költségosztókat, akkor is alkalmazhatóak a költségosztás elvei.

Természetesen a részleteket még ki kell dolgozni, jogilag meg kell alapozni. Mindenesetre a lakásonkénti energetikai értékelésre megvan a műszaki lehetőség.

Végül egy friss hír. Az EU illetékes bizottsága kidolgozta az új épületenergetikai irányelveket (a 2002/91 EK direktíva helyett). Az Európai Parlament, a Régiók Bizottsága, a Gazdasági és Szociális Bizottság, a TIE Energiaügyi Tanácsa és a Tanács Energiaügyi Bizottsága már tárgyalta a tervezetet. A tagországi véleményezések folyamatban vannak. Várhatóan még az idén hatályba lép, és 2011. január 1-től új 7/2006, 176/2008 és 246/2008 rendeleteknek kell megszületniük Magyarországon. Ezek a jelek szerint szigorúbbak és következetesebbek lesznek, mint a jelenlegiek.

Dr. Csoknyai István docens
BME ÉpGET Tsz.

IRODALOM JEGYZÉK

1. Csoknyai I.: Fűtési költségosztás elmélete és gyakorlata 1. rész
   Magyar Épületgépészet 2008/6. 3-8. o.
2. Csoknyai I.: Fűtési költségosztás elmélete és gyakorlata  2. rész
   Magyar Épületgépészet 2008/7-8; 8-11. o.
3. Csoknyai I.: Megielent az épületenergetikai tanúsító rendelet?
   Magyar Épületgépészet 2008/11. 14. o.
4. Csoknyai I.: A fűtési költségosztás szükségessége és korlátai
   Magyar Installateur 2008/12; 32-33. o.