Sokszor találkozhattunk már azzal a ténnyel, hogy nem mindegy ki, hova születik, milyen családi háttérrel rendelkezik, milyen lehetőségei vannak, mikor elindul pályáján. Gondoljunk csak bele a sportoló vagy művészcsemetékbe, akár a gazdagok szaporodási szokásaiba. Nem nehéz kitalálni, hogy apuka-anyuka nyomdokán folytatja a reményteli csemete, hiszen nap, mint nap ebben a körben mozog. És innen is választja majd ki a párját, és a gyermekük szintén ebbe a világba születik, és Ő is innen fogja párját kiválasztani, és gyermekük...

Kissé mintha zárt világ lenne, ide bejutni kívülről, nekünk, egyszerű halandóknak, szinte lehetetlen.Szoktuk mondani, hogy Nekik csak megszületni volt nehéz, onnan már minden az ölükbe pottyan, szinte nem is kell semmit tenniük, annyira tűzközelben vonnak.

Christopher Nolan (1970) maximum azért említhetö egy lapon velük (akik abszolút nem említhetők Vele egy lapon), mert az édesapja szuper 8-as kamerájával kezdett forgatni hét éves korában. Szorgalmas tanulóévek, rövidfilmek, majd 30 éves korában második egészestés filmje (nem kapkodta el, gyűjtött szépen gyakorlatot addig), testvérének regényéből.

Képzeljék el, hogy 20 percenként arra kell koncentrálniuk, hogy megtudják kik is maguk valójában, mit keresnek ott, ahol épp vannak. A Memento (2000) főszereplője, Leonard Shelby (Guy Pearce) pont ilyen. Annak ellenére, hogy egy teljesen egészséges ember benyomását kelti, mégis ezzel a komoly problémával kell megküzdenie. Agya képtelen az információkat a rövidtávú memóriájából a hosszú távúba áthelyezni. Emlékei csak addig vannak, míg Ie nem ütötték, feleségét brutálisan meg nem ölték. Azóta így kell élnie, polaroid fényképekkel, cetlikkel van tele lakása, testét tetoválások borítják be, amikre a legfontosabb adatokat, elvégzendő feladatokat írja fel (nagyon találó az a jelenet, mikor egy vendéglőben kimegy a mosdóba, fel kell írnia, hogy hol ült, mert mikor kilép a WC-ből, fogalma sincs, hogy miért van ott, de a zsebében turkálva megtalálja a feljegyzését, így már tudja, hova kell visszaülnie). Ugyanis csak egy dolog vezérli, megbosszulni felesége gyilkosát. Mintha egy nagy puzzle játékot kellene kiraknia, úgy próbálja a részleteket összerakni.

Ami még pikánsabbá teszi a filmet, az, hogy a végéről kezdődik, és húszperces blokkokból rakja össze a cselekményt készítője, minden egyes szakasz vége pont az előző szakasz időrendbeli elejéhez kötődik, de természetesen az annak a blokknak a vége, úgyhogy leköti szépen a néző figyelmét. Nem is nagyon találkoztam olyan emberrel, aki ne nézte volna meg még egyszer rövid időn belül, na nem azért, mert a memóriájából kitörlődött ez a film, hanem, hogy minden egyes momentumot értsen belőle. Mert a filmet magát elfelejteni nem lehet, ezt garantálom.